Az érzelemfelismerés és érzelemkifejezés jelentősége a munkahelyen

Ne érezz!
Pszichológiai tanulmányaim során találkoztam először ezzel a mondattal.
Ahogy elolvastam, azonnal heves érzéseket váltott ki belőlem nem beszélve a testi reakcióimról: dühös voltam (valószínűleg inkább csalódott), miközben azt éltem meg, hogy magamra maradtam.    
A testemben feszülést éreztem a gyomrom és a mellkasom tájékán. A végtagjaim megmerevedtek, különösen nehezemre esett megmozdítani a kezeimet.    

Gyermekkoromban még jó döntésnek bizonyult sok szituációban „nem érezni”.

Ha dühös voltam a szüleimre mert nem figyeltek rám vagy nem hallgattak meg, toporzékolás és kiabálás helyett a csöndet és a helyzet (látszólagos) elfogadását választottam.
Vagy nem értem el semmit az említett feltűnő magatartásformákkal, vagy ha elértem valamit, az a legkevésbé sem az volt, amit szerettem volna.
A szüleim ahelyett, hogy észre vettek volna és szeretettel odafordultak volna felém, elfordultak tőlem vagy leszidtak azért, ahogy viselkedtem.
Ha viszont azt csináltam, amit ők kértek tőlem? Papa, mama, gyerekek csupa szép szeretet stb.  

Felnőttként, szakmai életutam egyengetése során, viszont már számos akadállyal találtam szemben magam, ha a belső parancsnak engedelmeskedtem.
Minél többször hallgattam rá, annál távolabb kerültem a főnökömtől, a kollégáktól, akikkel alapvetően jó viszonyt ápoltam és jó volt velük együtt dolgozni.
És mindennek a tetejébe még a gyerekkorból ismerős szeretet, törődés is elmaradt megfelelés, csöndes beletörődés ide vagy oda.  
Többször fültanúja voltam, hogy egy – egy kollégám panaszkodik valakinek: olyan üresnek érzem magam. A belső parancsot követve én is elindultam a kiüresedés állapota felé.

Elég! Az nem járja, hogy a munkahely a társas magány színtere legyen.
Ezért úgy döntöttem, hogy megosztom az érzések letiltására irányuló belső hanggal kapcsolatos szakmai tudásomat és munkahelyi tapasztalataimat, továbbá egy cserét ajánlok a kedves olvasónak.

Munkahelyi környezetben még mindig tabu az érzéseinkről, belső megéléseinkről beszélni, azokkal egyáltalán foglalkozni.

Az ipari forradalom munkásemberről alkotott képe mind a mai napig hódít még a csilivili irodaházak „lakói” között is.  A főnököm szemében én egy szám vagyok, a termelést biztosító fogaskerék a gépezetben. – hangzanak el ilyen és ehhez hasonló mondatok kollégák szájából nem csak multi környezetben.
És ez hogy érint téged, hogy így tekintenek rád? – dobom be ilyen esetekben az 1 millió dolláros kérdést.
Hát, nem jól. Rosszul érint. – hangzik a válasz.
Elszomorítanak az ilyen válaszok. A reménytelenség kerülget, csalódott vagyok.
Az ember tárgyiasítása a munkahelyen egy „népszerű” formája a belső parancskövetésnek a vezető részéről. Biztonságosabbnak (ismerősnek) tűnik számára egy excel tábla adatként tanulmányozi téged, vagy a hát fájásodra új széket rendelni, mint meghallgatni téged, együtt érezni veled, vagy csak úgy elbeszélgetni veled.
Ismeretlen vizekre evezni nem akar, hiába jön vele szembe egy héten legalább négy cikk az emberi kapcsolatok minőségének jelentőségéről a szervezeti kultúra építés és a hatékony munkavégzés szempontjából.  
És ki az, aki egy ilyen vezetőt tökéletesen kiegészít?
Egy olyan, szintén belső parancsot követő kolléga, akinek minderre az a válasza, hogy: hát nem érint jól. Rosszul érint.
A kolléga, akinek biztonságosabb (ismerős) egyáltalán nem foglalkozni azzal és nem beszélni arról, ami benne van vagy a vezetőt a háta mögött szidni, ahelyett, hogy szemtől szemben visszajelzést adna.
A szomorúságomat és egyéb kísérő érzéseimet az így létrejött destruktív körforgás hívja életre, melyet vezető és beosztott közösen hoz létre és tart fent.
Miért egészíti ki egymást ez a két ember?
Mert mindegyik a maga módján kivonja magát a forgalomból.

Bizonyára neked is csontig hatolóan fájdalmas és dühítő lehetett, amikor figyelemre szomjaztál de nem kaptad meg gyerekként. Vagy olyan figyelmet kaptál, amiben nem volt köszönet.  
Lehet, hogy később odajöttek hozzád a szüleid és pótolták a hiányt, de könnyen lehet, hogy nem és magadra maradtál ezekkel a nehéz érzésekkel.
Értelmezni (még) nem tudtad a helyzetet, csak a zsigereidben érezted, hogy valami nagyon nem jó.
Még felnőttként sem szívesen szenvedünk, hát még ha gyerekek vagyunk…
Ezért érthető, hogyha már gyerekként elkezdted inkább tisztes távolból szemlélni magadat.

Ki akarja újra meg újra átélni azt, hogy a szükségletei kifejezésére a másik közönnyel vagy támadással reagál?! – Senki!

Akkor mi a megoldás?

Számoljunk le egyszer és mindenkorra a kellemetlen érzésekkel és / vagy koncentráljunk a pozitívak megélésére, mert abból ugye nem lehet (akkora) baj.
Sőt az a legjobb, ha nem is a saját érzéseinkre koncentrálunk, hanem a máséra. Ha a szülő boldog, jókedvű akkor mi is rendben vagyunk gyerekként.  
Nah hát dióhéjban ez a sokunk számára ismerős „ne érezz” története…

Egy „az érzéseimet megélni és kifejezni ér” hogy hangzik neked a „ne érezz” helyett?
A csere nem kötelező, csak kötelezően ajánlott.
Az eredmény? Az elején több konfliktus és negatív érzelem, aztán több pozitív érzelem, növekvő munkakedv, lojalitás, jah és nem utolsó sorban bizalom.   

A cikk szerzője: Tótok Veronika pszichológus, coach