Hogyan különböztetheted meg az önzőséget az öngondoskodástól?

Hogyan különböztetheted meg az önzőséget az öngondoskodástól?

Ha az elmúlt években olvastál pszichológiai témájú bejegyzéseket, nagy valószínűséggel találkozhattál az öngondoskodás kifejezéssel. Ez a terület egyre nagyobb teret hódít, ahogy kezdjük tudatosítani: önmagaddal foglalkozni egyfajta felelősségvállalás, hiszen ezzel is tehetsz a (mentális) egészséged megőrzéséért.

Bár ez a szemlélet egyre elfogadottabb, még mindig gyakori, hogy valaki önzőségnek titulálja az öngondoskodást és bűntudatot érez, ha magával (is) törődik.

A következő bejegyzésben megpróbálunk leszámolni a félreértésekkel és megmutatjuk, hol húzódik a határ az önzés és az öngondoskodás között.

Lássuk elsőként, milyen jelei vannak, ha valaki túlzásba viszi az önzőséget!

Legtöbbször dominálja a beszélgetéseket

Ne értsd félre: a határozottság nem egyenlő az önzőséggel! Viszont, ha valaki rendszerint nagyobb teret hasít magának egy társalgási helyzetből, mint a partnerei (túl sokat beszél), akkor önző módon, énközpontúan áll a szituációhoz. Nem fordít elegendő figyelmet arra, hogy mások is megnyilvánuljanak, feltehetően keveset kérdez, inkább csak a saját közlési vágyát igyekszik kielégíteni.

Az empátia hiánya

A túlságosan önző személy hajlamos figyelmen kívül hagyni vagy érvényteleníteni mások igényeit, problémáit. Nehezen vált nézőpontot, így, ha meg is hallgatja partnerét, reakciói üresnek tűnnek.

Többet vesz ki a kapcsolatból, mint amennyit beletesz

Ha valaki túl önző, a kapcsolatai asszimetrikussá válnak. A másik fél jogosan érezheti, hogy „nem éri meg” számára fenntartani ezt a helyzetet, hiszen közel annyit sem kap (minőségi időt, odafigyelést, támogatást, stb.), mint az én-központú személy.

A saját útját járja

Legtöbbször abban ütközik ki, hogy nehezen köt kompromisszumot. Meg van győződve az igazáról, és ha hibázik, azt sem ismeri el. Inkább másokat okol, semmint vállalja a személyes felelősségét.

Reflektorfényre vágyik

Ha valaki túlságosan önmagát helyezi előtérbe, nehezen várja meg, míg mások is elmondják a mondandójukat. Az aktív figyelem helyett hajlamosak közbevágni, saját történetekre terelni a szót vagy egyszerűen kedvüknek megfelelő irányba terelni a beszélgetést.

A fentiekből láthatjuk, hogy az önzés eltávolít másoktól. Felszínes, nem kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz vezet, melyekben a másik fél nagy valószínűséggel hiányokat él meg.

Az öngondoskodás ezzel szemben senkinek sem árt. Sőt, ha figyelünk magunkra és határainkra, azzal mélyebb és kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat alakíthatunk ki.

Milyen gyakorlati jelei vannak az öngondoskodásnak?

Aki gondoskodik magáról

  • nem a másiktól várja, hogy kielégítse az érzelmi szükségleteit (pl. képes az önmegnyugtatásra)
  • ismeri és kommunikálja az igényeit
  • tudja, hogy mit szeret, mi esik jól neki, így képes másoknak is „használati útmutatót” adni önmagához
  • felismeri, hogy meddig terjednek a kapacitásai: nemet mond, ha egyedüllétre van szüksége, ezzel meg tudja előzni a kapcsolati kiégést
  • fontosnak tartja a saját jóllétét, de nem csak önmaga iránt nyitott
  • önazonosabban, őszintébben tud jelen lenni a különböző helyzetekben

Vélemény, hozzászólás?